Néhány nappal ezelőtt ezzel a kérdéssel fordult hozzám valaki:

- Kriszta, szerinted mit akarnak a nők? Mit kéne tennem, hogy megkedveljenek, akikkel találkozom? Attól tartok, az, hogy ilyen vagyok, meg olyan, meg amolyan, az nem lesz nekik elég jó. Szerinted milyenné kellene válnom?

Válaszul úgy éreztem, ezt az igazat szóló, kedves humorral fűszerezett történetet szeretném megosztani vele, és Veled is:

Az ifjú Artúr királyt rajtakapta és elfogta a szomszéd uralkodó, miközben az annak erdejében vadászott.

A király a helyszínen megölhette volna Artúrt, mivel ilyen büntetés járt annak, aki vét más tulajdona ellen. De meghatódott a rokonszenvesnek talált Artúr fiatalságától, és szabadságot kínált neki, feltéve, hogy 1 éven belül helyesen válaszol egy nehéz kérdésre.

A kérdés pedig így szólt: Mit akar valójában a nő?

Amikor Arjuna Ardagh írását július végén elolvastam, mélyen meghatódtam, és azonnal tudtam, hogy ezt egyszer lefordítom, hogy hozzád is eljusson. Egy őszinte írás egy férfi tollából, amely egyszerre szól a férfiakhoz és a nőkhöz. Mindketten jobban érthetjük önmagunkat és a másikat általa.

Így aztán nekifogtam, és most itt van. Egy rövid összefoglaló arról, hogyan imádjuk a nőt, és miért ez a legbölcsebb dolog, amit egy férfi tehet.

A fenti címet adta Mérő László: Az elvek csapodár természete című könyvében egyik zseniális és finoman humoros írásának, majd így folytatta (természetesen az idézet után a saját szavaimból az is kiderül majd, mit keres mindez egy szerelemmel foglalkozó honlapon …):

A világ legősibb mestersége nem az, amire az olvasó most gondol a fenti cím láttán. Van egy még annál is ősibb mesterség. ...

Aznap éjjel nem aludtam, így a reggel fél hatkor érkező üzenet is ébren talált: Egyelőre nem akarok beszélni veled.

A zaklatottságommal mégiscsak kezdenem kellett valamit, hiszen sok dolgom volt aznap. Rendbe kellett hoznom magam, nem támolyoghattam egész nap, mint egy zombi.

Hosszú évek óta kialakult egy olyan „menetrend” , amit krízishelyzetekre alkalmazok. Olyankor van rá szükségem, amikor mélyen a földbe döngöl valami, és a fájdalmon túl tisztában vagyok vele, hogy mindez elmúlik, ha képes vagyok visszaállítani a kapcsolatot önmagammal, valódi lényemmel.

Végiggondoltam tehát, melyek a lehetőségeim...

- Szeretnék békét kötni veled – mondtam.
- Én nem szeretnék – hangzott a válasz, és a vonal azonnal meg is szakadt. Mire újra tárcsáztam, már csak az ismerős női hang üdvözölt:
- A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később.

Aznap éjjel a zaklatottságtól szinte egyáltalán nem aludtam. Fájdalmat éreztem, a szétválasztottság fájdalmát. Rájöttem, hogy a lélek is tud fájni. Az fájt, hogy akit szeretek, nem csak, hogy nincs itt mellettem, de hiába nyújtózik felé a lelkem a fizikai test határain túlra, most nem érem el, mert rettentő falat emel közénk a dédelgetett sérelem.

"A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival ... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. ..."

Mi az, hogy „a szerelem, ha igazi, mindig halálos”? Már itt, a Márai Sándor idézet első mondatának elolvasásánál tudtam: azért, mert ebben a szerelemben (ami két éve tart) rendkívüli intenzitással kell újra és újra meghalnom (vagyis az egómból, az elvárásaimból, a félelmeimből, a rám nőtt szerepekből lefaragnom egy-egy jókora darabot) ahhoz, hogy szerelmünk életben maradhasson, és ne oltsák ki a lángját személyiségem egymással harcoló részei.

Te is éltél már át ilyet?

A minap cél nélkül ténferegtem az ezoterikus könyvek szigete körül, amikor a szemem sarkából, egy oldalsó polcon, legalul, „rám kiáltott” egy eddig nem látott könyv egyetlen példánya.

Belelapoztam, aztán körülnéztem valamilyen ülőalkalmatosság után. A kávézóba nem akartam lemenni, hiszen csak pár percre volt szükségem ahhoz, hogy a könyvet gyorsan átfutva eldöntsem, van-e benne számomra fontos információ. Átsétáltam hát a gyerekkönyvek polcaihoz, és egy iciri-piciri székre leülve olvasni kezdtem.

Két és fél óra múlva ocsúdtam fel, amikor a testem elgémberedett tagjai tiltakozni kezdtek a kifacsart pozitúra ellen. De nem bántam – addigra megváltozott bennem az, ahogyan önmagamra, és a kapcsolataimra tekintek.

"Ha egy fiú megbántódott, puhánynak csúfolták. Ha egy lány dühöngött, nőietlennek és csúnyának nevezték. Alázatosan, diszkréten és tapintatosan hozzászoktunk, hogy sírjunk, amikor dühösek vagyunk, és mosolyogjunk, amikor igazából ordítani szeretnénk."(Patricia Lynn Reilly: Imagine a Woman in Love with Herself – Képzelj el egy nőt, aki szerelmes önmagába.)

Döbbenten olvastam e sorokat, mert végletesen magamra ismertem.

Élénken él bennem a jelenet, amikor kislányként a megalázottságtól zokogva ezt vágták a fejemhez:
- Ne gondold, hogy meghatsz a sírásoddal! – mintha bizony szándékosan törtek volna elő belőlem a könnyek …
Mindenesetre akkor és ott elhatároztam, hogy engem többet nem fog sírni látni senki.

A testünket végre melegíti a napfény. A lelkünk is megérdemli, hogy kényeztessük, és olyan gondolatokkal simogassuk, amelyek táplálják, építik, örömmel és szeretettel töltik el.

Az alábbiakban hét megerősítést találsz, hogy minden napra legyen egy, amelyet reggel, ébredéskor, azután pedig a nap folyamán többször is elolvasol.

Figyeld meg, mennyivel fényesebben ragyog kint is a nap, ha belülről is táplálod magad!

- Néha eltűnődöm azon, hogy ajándék-e a számomra az, hogy megismertelek, vagy inkább átok? - fordult felém a kedvesem, miközben ráérősen üldögéltünk a napsütötte padon. Elmosolyodtam, mert a kérdést már én is számtalanszor feltettem magamnak, kettőnkkel kapcsolatban.

- Az egóm számára mindenképpen átok – válaszoltam. – A valósághoz, a szeretet birodalmához, az isteni középpontomhoz kapcsolódó valódi lényemnek viszont ajándék. Mert ő kapcsolódik a te valódi lényedhez. Az egóink viszont gyakran harcba bonyolódnak egymással, és ez fájdalmat okoz. Az egónak.

- Honnan tudod ennyire megkülönböztetni a kettőt?

"A legalattomosabb, önmagunk ellen irányuló kérdés a következő: Miért nem találkozom végre a megfelelő férfival (vagy nővel)? Mintha lenne valaki ott kint – talán Mongóliában vagy máshol -, akinek holléte, ha kiderülne, nem lenne más dolgod, mint jegyet váltani az első repülőjáratra.

Mivel azonban metafizikai szempontból semmi sincs rajtunk kívül – minden annak a visszatükröződése, ami a fejünkben zajlik –, semmi értelme Mongóliába repülni mindaddig, amíg nem illünk tökéletesen ideális partnerünkhöz. Viszont..."

Talán te is fontolgatod, (vagy már meg is tetted), hogy egy napon elindulj a híres, spanyolországi zarándoklatra (a Caminóra), melyről annyian írtak már.

Szerencsére nem kell ennyire messzire mennünk ahhoz, hogy zarándoklatunkhoz fizikai célt is találjunk. A valódi cél mindenképpen egy belső, szent erőfeszítés, amihez igazából nem is kellene mennünk sehová; mégis, a tapasztalatom az, hogy amikor a "testünket is elutaztatjuk" egy ismeretlen helyre, ahol új élményekkel és emberekkel találkozhatunk, akkor a bensőnk is nyitottabbá válik az új felismerésekre.